Iskolánk volt diákjának jubileumi kiállítása

Forradalmi időkben, 1956 novemberében született Békésen. Szülei számára nehéz döntés volt harmadik gyermeket vállalni, de végül megtörtént – meséli Beliczai Mária. "Gyermekkorommal kapcsolatban sok fényre emlékszem, szikrázó napsütésre, kertre és szeretetre, amely édesanyánkból felénk áradt." A családi környezet és az otthon – azon belül is a házuk mögött lévő kert – mindig fontos volt számára, ez az élmény a mai napig elkíséri.

Családi életüknek soha nem volt megírt forgatókönyve, de – ahogyan mondja – volt egy kozmikus rend. "Édesanyánk mindig meleg étellel várt, és ebéd után soha nem hajtott minket rögtön a tankönyvekhez, lehetett kicsit játszani, ugyanakkor a házi feladatnak mindig el kellett készülnie a délután folyamán. Amikor végeztünk a feladatokkal, teljes szabadságunk volt: nagy kert várt minket, és a kertvárosi utca sok gyereke összeverődött" – emlékszik vissza Beliczai Mária.

Tizennégy évesen Szegedre került a Tömörkény István Művészeti Gimnáziumba, miután gyermekként nagyon sokat rajzolt. "Csomagolópapírra rajzoltam életnagyságú figurákat, kivágtam, és a kilincsekre akasztgattam. Ez már valamiféle térélményt jelentett számomra, de akkor még senki nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget a családban. Megszokott volt, hogy rajzol a gyerek." A békési II. Számú Általános Iskolában rajztanára, Diviczkiné Magdi néni viszont meglátott benne valamit és inspirálta őt, hogy művészeti gimnáziumba menjen tovább. Egykori tanárára azóta is nagy hálával és szeretettel gondol. Mária grafika szakra jelentkezett, de fél év után nagyon megtetszett neki a szobrászat, így átjelentkezett.

"Nagyszerű dolog volt, és rájöttem, hogy sokkal inkább anyagban és formában szeretnék gondolkodni, mint síkban. Nem voltak még előre megfogalmazott üzeneteim, de nagyon élveztem. Adva van egy vödör sár, egy maréknyi szög, egy halom léc, drót és egy szobrászi gondolat – így kezdődik a mintázás. Ebből a semmiből teremtünk valamilyen értelmes formát, valamit, ami korábban nem volt…egy csodálatos dolgot, az élménytől a mai napig nem tudtam megszabadulni, de nem is akarok."

Mária 17 éves volt, amikor édesapja elhunyt. Élete egyik nagy szívfájdalma, hogy édesapjával elmaradtak a nagy beszélgetések. "Apukám reggelente így ébresztett >>Kis virágom, ébresztő!<< – olyan volt ez, mint amikor korán reggel kisüt a nap. Ezek a szavak, a virág szirma és a nap fénye együtt a szeretet emlékét őrzik számomra édesapámmal kapcsolatban."

A Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként Víg Tamás volt a mestere szobrász szakon. 1983-ban diplomázott, nem sokkal később felvették egykori iskolájába, a Tömörkénybe. Azóta ott tanít, pályája alatt sok-sok fiatal számára nyitotta meg a művészet kapuit. "Nincs külön olyan időszaka a napnak, de az életünknek sem, amikor művész vagyok. A nap huszonnégy órájában szobrászként élek, így van ez, akkor is, ha éppen a gyerekeimmel vagyok, tanítok vagy a kertben, konyhában tevékenykedek. Lányaimat soha nem irányítottam direkt módon művészi pályára, miután mégis ezt választották, szívvel, lélekkel támogattam őket.

1984-ben megkapta Szeged város ösztöndíját, 1993-ban pedig a szegedi II. világháborús emlékműre kiírt pályázat nívódíját. Ekkor már elismert művészként tartották számon, túl volt több egyéni kiállításon. Később is gyakran részt vett szoborpályázatokon, ahol első, második, harmadik díjat nyert, így kapta Magyar Ede portré megbízását is. Honlapján olvasható: "archaikus képzetű, jelképes tartalmú plasztikákat készít. Művészi előadásában éppúgy felhasználja a vaskos, robusztus és mértanias formákat, mint az organikus lágyságú, színezett alakzatokat".

"A 20. században azt mondták, hogy a művészet önkifejezési eszköz. Ez a felfogás engem kissé taszít, de valójában tényleg ez is történik a művésszel. Ugyanakkor, a 21. században ennek a már egyre inkább bele kell ágyazódnia a környezet által támasztott szükségszerűségbe, legyen szó például egy megbízásról. Az emberben egyrészt dúl a kifejezési vágy, másrészt a feladat, a megbízás is nagyon fontos. Ám a legfontosabb, hogy felismerjük: az üzenetért vagyunk mi alkotók és nem fordítva…

Munkái közül az 1983-ban készült Figyelő című, felfelé tekintő nőalakot ábrázoló bronzszobrát tartja az egyik legfontosabbnak. Mérföldkőnek érzi művészetében, olyan alkotás számára, amelyben megtalálhatóak művészetének előzményei és előre jelzi későbbi mondanivalóját is. "Ez az én szobrászatom. Megjelenik benne egyfajta absztrahálási szándék, másrészt belső lelki tartalma is van, a statikus nyugalmi testhelyzeten kívül. A Figyelő fölfelé, az ég felé fordul, de nem csak tekintetével, egész mozdulatával válik emelkedetté.."

Beliczai Mária jelenlegi munkásságában ősi, archaikus idők tiszta forrásához igyekszik visszatérni. Számára a matriarchátus, az anyaközpontú gondolkodás olyan üzeneteket hordoz, amit a természet tiszteleteként a 21. századnak is meg tud fogalmazni. "A női sors, a lehetőségek és a beteljesítendő sorsfeladatok, amelyek ránk várnak, összhangban vannak az ősi termékenységi idolokkal, az ősanya léttel. Remélem, hogy mindezt az idei 30 éves jubileumi kiállításomon is meg tudom majd mutatni" – vallja a művésznő.

Szobrait szakmai- és életkorszakokhoz köti. Mestere, Víg Tamás mondta: a szobrászok tíz-húsz évig pályakezdőnek számítanak. "Tényleg így van. Tíz-húsz évig valójában saját tengelyünk körül forgunk, önmagunkat igyekszünk kifejezni. Ahogyan Vörösmarty Mihály írja a Gondolatok a könyvtárban című versében: >> A mindenséget vágyom versbe venni, de még magamnál tovább nem jutottam<<. Az első húsz év nálam is erről szólt, lehet pályakezdésnek nevezni, formai tökéletesedésnek, szellemi elmélyülés időszakának, de csak most találtam rá, most ismertem fel, mi is a feladatom, talán küldetésem…

Öt évvel ezelőtti jubileumi kiállítása Martonvásáron volt, abban az évben lett ötven éves. Úgy érezte, hogy óriási változás előtt állt, akkor lezárult egy korszak. "A mondanivalóm mélyebb szinten kezdett kialakulni. Tudtam, hogy az elkövetkező időszak már nem magamról fog szólni, hanem valami másról, amelynek csak része, közvetítője vagyok."

Legkedvesebb alkotásai a Figyelő, az Ergo sum, a Hallgatok, figyelek, félek című szobor a 80-as évekből. "Akkortájt egy nagy és nyomasztó feszültség volt a a világban és kis hazánkban is. Mi, művészek is érzékeltük ezt. Senki nem sejtette, milyen jövő köszönt ránk."

A sommázó, geometrikus formák után az organikus stílus felé fordult. A lélek kifejezésének lehetőségei, a szárnyak, mint az örök szabadság szimbólumai, madarak, pillangók foglalkoztatták, a madár-ember-angyal bennünk rejlő lehetőségeinek szobrászi megformálása. "Ez a világ nem múlt el, beépült az új időszakomba is."

Beliczai Mária azt vallja, hogy a 20-ik és 21-ik században bármilyen anyagban gondolkodhat egy művész, de számára a különböző korszakok élményei a mérvadóak. Így meghatározó volt számára a kő, az agyag és a bronz is. "A bronztól kissé “elhidegültem", most inkább a föld felé kezdek fordulni, az elemekhez. Így a terrakotta, a tűzben kiégő agyag érdekel mostanság. Csodálatos visszatérni az ősi anyagokhoz, elemekhez."

A szobrászművész jubileumi kiállítása a Békési Galériában lesz. A hófehér falú terembe minden korszakból választ majd egy-egy mérföldkőnek számító szobrot, de kisplasztikákat, szénrajzokat is bemutat. Beliczai Mária harminc éves pályafutásának alkotásai mellett a tanítványok legalább annyira fontosak. "Amikor megcsillan egy gyermek szeme attól, hogy felismer valamit, valamit, ami eljutott a lelkéig, az olyan élmény, amelyet nem lehet másként elmondani, csak egy szó van rá: az öröm."